Vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat. TIMÁR VIRGIL FIA


Állami erdész vagyok a kincstár egyik felvidéki több ezer holdas birtokán, ahol kocsin is néhány óráig lehet utazni, amíg valaki pikkelysömör tünetei kezelést okoznak népi gyógymódok az erdőségekből.

vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat vörös foltok a bőrfertőzésen

Ott is laktam az vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat, egy mély völgyben levő magányos érdészházban, két kerülővel és a vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat.

Nőtlen ember vagyok, egyik polyák kerülőm szintén, a másiknak azonban van felesége, aki mindhármunk számára főz és mos. Hetenkint csak egyszer lovagolok be a városba bevásárlások végett, mert negyven kilométernyi utat nem szívesen tesz meg az ember, csak akkor, ha már elkerülhetetlenül muszáj. A másik legközelebb eső város, Dobsina, még messzebb van tőlem, több, mint ötven kilométer s az odavezető út háromszor oly fárasztó, mint ez a vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat 8] másik.

Mindezt csak azért említem meg, hogy lássék, mennyire távol élünk mi ott az erdők mélységében mindentől, ami kultúrának és általában polgári életnek neveztetik. Lehet, ez volt az oka, hogy amikor a háború kitörésekor, augusztus harmadikán, vagy negyedikén, megkaptam behívómat, hogy huszonnégy óra alatt vonuljak be ezredemhez, amelynek tartalékosa voltam,—épen akkor töltöttem be harmincegyedik életévemet—semmiféle felindulást nem éreztem, pedig tudtam, hogy ezúttal nem fegyvergyakorlatról, hanem valóságos és komoly hadjáratról van szó.

Magam sem tudom okát adni, hogy miért, de az első pillanatban mintha még bizonyos elégedettséget is éreztem volna. Az járt a fejemben, hogy egyidőre ismét belecsöppenek az emberek közé és töméntelen fa, a tót és polyák parasztok, nemkülönben az erdei vadak helyett embereket, városokat, szóval életet fogok látni, amelyből éveken keresztül ki voltam közösítve. Persze, ha családom lett volna—nem fogtam volna így fel a dolgot—dehát senkim sem volt, sem feleségem, sem gyermekem, sem szüleim, akik szegények, rég pihennek, az ilyen magányos kakuk tehát nem hagy itt senkit, akiért aggódjék és miatta sem érez bánatot senki.

Az egyetlen élőlény, amelyet sajnáltam otthagyni lusta öreg kerülőim gondozására, hűséges kutyám volt, a Zsandár. No, de meg is fenyegettem a vén lustákat, hogy kicserzem [Pg 9] bőrüket, ha valami hiba talál esni a kutyámban, míg oda leszek. Meg sem mondtam nekik, hogy hová megyek.

2020.05.13. Égéssérült gyermekek prehospitális ellátása (Szabó Cecília dr.)

Az ilyen csontos fejű vén parasztnak amúgy is mindegy. Nem érdekli ezeket már semmi, csak a róka, meg a farkas—annak is csak a bőre. Még aznap összecsomagoltam holmimat és lóra ülve, egész éjjel nyeregben voltam, míg másnap reggel nyolc óra tájban végre beérkeztem a városba és jelentkezhettem ezredem laktanyájában.

ABONYI ÁRPÁD

Bizony, alig ismertem rá a máskor mindig csendes és néptelen városkára. Olyan volt az egész, mint egy tábor. A sok bevonuló rezervista ugyancsak elevenné tette, még a környéket is. S milyen vígak és hangosak voltak ezek az emberek. Majdnem valamennyinek virág volt a kalapja vagy kucsmája mellett, különösen a magyar legények tűntek ki szertelen hangosságukkal, amely úgy zengett végig a városkán, mintha valami nagyszerű lakodalom lett volna készülőben.

vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat pikkelysömör a kezeken hogyan kell kezelni a fotókat

Engem eleinte valósággal elkábított a nagy lárma és a sürgő-forgó roppant elevenség, amely mindenfelől egyszerre csapott le rám. Az erdők örökös csendje és békéje után most egyszerre ez a lármás zaj,—nem csoda, hogy szinte belekábultam, míg lassankint valahogy mégis hozzá tudtam szokni.

A kaszárnyából azzal küldtek el, hogy néhány napig várnom kell, míg a sor ránk—rezervistákra—kerül, mert elsősorban a lineabeli csapatok felszerelését kell befejezni. Nem igen örültem ennek a hírnek. Hazamenni erre a három-négy napra már nem volt érdemes, elhatároztam tehát, hogy ott maradok. Meg voltam akadva a lovammal is, ezen a bajon azonban hamar túlestem, mert alig tettem vele néhány lépést, egy kapitány már megszólított, hogy ez a ló is az avatás-köteles lovak közé tartozik-e?

A VÖRÖS REGINA

Megmondtam, hogy nem tartozik. Az állásomhoz tartozik, kincstári ló. Le is foglalta és azt nagyon okosan cselekedte, legalább letettem nyakamról a gondját. Kaptam érte—nem is utalványban, hanem készpénzben—négyszáz forintot.

A fiúnak elcsuklott a hangja. Egyszerre fölzokogott. A melegforrás fölbuggyant a kiszáradt földből. Hetek óta gőgösen tartott magán egy férfi-álarcot, melyet dacos szeretet és naív hiúság tettek az arcára: ő volt a családfő.

Ha megkérdezik az árát, szívesen odaadtam volna százötvenért. Dehát nem kérdezték.

Ahelyett, hogy küzdenénk és rombolnánk, békét akarunk, és az életet ünnepeljük. Mivel a Párt tisztában van vele, hogy a szerelmes embereket nem képes teljesen a hatalmába keríteni, vezetői mindig is rettegtek a szerelemtől.

Aztán nem is négy napig, de öt napig lézengtem és lézengtünk, valahányan berukkolt tartalékosok csak voltunk, míg végre az ötödik nap a sorhadbeliek kivonultak a városból, és mi bevonulhattunk a kaszárnyába. Annyian voltunk, hogy alig fértünk. És micsoda vígság verte fel a széles udvart, meg az egész rengeteg épületet.

Az ember a saját szavát sem hallotta. Mindenki vídám és hangos volt. A tisztek tréfálkoztak velünk, az őrmesterek nyájasok, jókedvűek, szolgálatkészek voltak.

A megszokott régi kaszárnyai gorombaságnak és nyerseségnek sehol semmi nyoma. Egy jóképű szakállas rezervista nagy komolyan ki is jelentette, hogy mindezen csodák után pedig okvetlenül össze fog omlani [Pg 11] a világ A világ azonban nem omlott össze, minket ellenben annak rendje és módja szerint beöltöztettek és hamarosan kiadták az összes Rüstungot is.

NAGY SÁNDOR ÖREGKORA

Minden finom, komótos és vadonatúj volt. Olyanok voltunk az új egyenruhákban, mintha csupamerő »extrában« feszítettünk volna és nem bejöttünk volna, hanem hazamenőben lennénk az extrában, hadd dagadjon odahaza, ha meglát, a Rózsi vagy a Kati szíve.

vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat hogyan lehet pikkelysömör kezelésére ultraibolya lámpával

Pénzemet, mely a hazulról hozott százhúsz forinttal együtt, lovam árát is hozzáadva, ötszázhúsz forintot tett ki, ügyesen bevarrtam a blúzom belső zsebébe. Ezt a belső zsebet én csináltam, mert bévülről t. Adjusztálni egyébként semmit sem kellett, úgy állt rajtam az új csukaszürke, mint a parancsolat.

Hát hiszen jól megnőtt, nagy darab, olajbarna képű ember vagyok, rám nem kunszt ruhát szabni. Nagyon jól festett volna bár két szál káplári csillagocska az új blúzon, dehát nem lettem annak idejében még káplár sem, mert örökös hadilábon álltam bemák-ivadék őrmesteremmel és emiatt persze meg is maradtam végig közlegény-sorban.

Láttam néhány pityergős jelenetet is, de nem sokat. Egy ráncosképű, töpörödött parasztasszony sírdogálása hatott meg mindössze különösebben. Ott állt szegény a kaszárnya kapujában és csendeskén törölgette könyeit.

Három unokája vonult be. Egymaga maradt odahaza. Nem tréfa az, ha valaki már a hetven felé jár, mint ez az öreg [Pg 12] néni.

Mit fog ez csinálni egymagában, ha nem akadnak jó emberek, kik elhagyatottságában megvígasztalják és egyben-másban megsegítsék?

  • The Project Gutenberg eBook of A Vörös Regina, by AUTHOR.
  • The Project Gutenberg eBook of Timár Virgil fia by Mihály Babits
  • A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
  • Calaméo - Brigitte Riebe - A sienai bűnös

Adtam szegénynek a pénzemből öt forintot. Megköszönte, de csak tovább sírdogált csendeskén ott a kaszárnya kapujában egészen estig. Századomban—a »siegreiche te Kompagnie«-ban—Morelli százados úron kívül csak két tiszt volt: főhadnagy úr Nagy és hadnagy úr Schultz. A százados bizony már jócskán idős úr volt—lehetett vagy ötvennégy-ötvenöt esztendős.

vörös foltokkal kiöntötte az arcot és a nyakat vörös foltok eltávolítása az arcon

Azokból a régimódi tisztekből való volt, akik sohasem mennek előbbre a századosi rangnál,—zömök termetű, kicsit ragyás, roppant lármás, azonban jószívű és emberséges katona volt—a legénység szerette, mintha apja lett volna. Nagy István főhadnagy—valóságos óriás volt a százados úrhoz képest—fekete, mint az ördög, de vakmerő is, mint az ördög.

Jobban tudott káromkodni, mint egy tucat huszár, különösen ha kártyázott és vesztett.