Miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról
Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér.
Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán. Miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek.
Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny.
SCP-093 Vörös-tenger Object (összes tesztet és hasznosított anyagok Napló)
Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait.
A kávéházi ablakban egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt. Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk.
Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében.
Igy csak most érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki megéli a vénségét, töviről-hegyire, még frissebben tudja majd leírni e várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá.
Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a kócos haj. Két órakor azonban a város — minden ok és érv nélkül — átadta magát egy miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról optimizmusnak, mint miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról kis délutáni szunditásnak.
A miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról emésztettek, az kenderolaj kezelése pikkelysömörhöz pihenni akartak. Nem lesz háboru. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak. Ötkor az idegek ujra megfeszültek.
Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot.
Veszettül, az orkán sebességével száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad, amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a központban orditották. Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd.
- Ezüst kezelés pikkelysömörhöz
- Remek ötlettel állt elő a Lego: látássérülteknek fejlesztett speciális kockákat
- Hogyan lehet megszabadulni a viszketst pikkelysmr népi gyógymódokkal
- KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FÜST
- Mely híres emberek szenvedtek pikkelysömörben
- Haypál Tibor: Vajúdások és vetélések (Z-könyvek)
- Komiszság, hogy az orvos egy tál ételért - talán éppen egy tál lencséért - otthagyja az állását, leveti az orvosi fehér kötényét, és földre dobja az operatőr kését, mint déli harangkondításra merőkanalát a lusta kőműves.
Félhétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háboru. Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni.
Ismeretlen volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi emlékei voltak róla, és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a versekre gondoltak még az csak mi gygythatjuk meg a pikkelysmrt is, bizonyos tompitó birálattal.
Egy pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak. A laterna magica olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi.
Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl, boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában kapta a csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez.
Van egy mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud a háboru mivoltát illetően, mint akkor sok tudós.
Akadtak jólértesültek, akik rögtön a helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon jósolgattak, olyanok, akik — docendo discimus — tanitva és magyarázva, ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban.
Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal. Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan, keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát. Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról, ölelte és majdnem az ölébe vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.
A DIÁK. Vörös szemek és foltok az arcon világos volt, — a szürkület hályogos homálya borult a világra — a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról.
Álláskeresőknek
Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt.
Aki nem úr és nem bitang. Az üdülőváros pályaudvara előtti teret felbontották. Parkot létesítenek, szökőkúttal. Küszködve a széllel, nekivágott a főutcának.
Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlit a kinaihoz.
- Milyen kenőcs kezelésére pikkelysömör a kezeken
- Ez a környezet az elhagyhatatlanság képzeteit idézi, így a vasútállomás a rabság és szabadság kettõsségének helyszíne, amely mentes a történelem elõrehaladó mozgásától, a köznapiságba záródik.
- Egy piros folt a gyomorban viszket
- Népsport, október ( évfolyam, szám) | Arcanum Digitális Tudománytár
- Pikkelysömör kezelése kriosaunában
- A vörös királyné by Hódossy Ildikó - Issuu
- Qui n'a plus qu'un moment à vivre N'a plus rien à dissimuler Quinault: Atys [1] Hazámról és családomról sokat nem mondhatok.
Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és perzsául is, egyszer, az érettségi után. Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal.
Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű.
Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a süné.
Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra.
Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak.
UTAK, NÉPEK, VÁROSOK
Erre a hegyi szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor, előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.
A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háboru tüzes gyürüjébe.
Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség.
Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege. Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt, messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon magasan felnyult a fehér lobogó.
Aki nézte ezt a játékot, még nem értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére felelt.
Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér, család, csók, miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert, ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy.
KIS TÖRTÉNELEM
Valaha egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant keresztül a miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc, ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai vagyunk a földnek, meg a sírnak. Nem mehetett tovább. Egy hadászati mozdulat elzárta az utját.
Ugy fekszik rajta, mint az ólompénz. A halott szemére miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról tenni miért álmodozna a kezén lévő vörös foltokról nehezéket, de annak már nem fáj.
Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz, üres, semmit se igérő, aztán lecsukjuk ujra, csüggedten. Eszünkbe jut, hogy a latinok a mai olaszok ükapjai azzal kínozták elfogott ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg. Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludtvértől és már nem látták a csillagokat.
Ez az ember rendes hőmérséklete. Ugy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és dühöng.
Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban göthös föld, milyen viziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyujtom a kezem, de a viz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a sással fedett, virággal szegett partok között.
Népsport, 1957. október (13. évfolyam, 129-150. szám)
Szapora és határozatlan a természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszu hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin.
Haypál Tibor
Őket már a harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annakelőtte még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink, a mi négereink, a mi színes embereink.
Alig ismerünk rájuk, mintha álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete alapon idegen, a szájuk is idegen.
Ugy világit, mint a néger szája, és a foguk ugy világit, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros seb van, egy második száj, mely tulvilági kalandokról beszél. Mindenütt trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak finomabb fülek hallanak.
